Halott lélek. 1.

Sziasztok.

Nem valami hosszú, de sajnos nem úgy jött össze ez a nap ahogy én akartam. Az elején a semmiért keltettek fel, majd az egyik legjobb barátnőm a képembe hazudott, s mikor haza jöttem dühösen anyámék mondták hogy megyünk rokon látogatásba, majd barátainkhoz. Most meg itt vagyok írtak egy fejezettet és közben iszogatok. Szóval én lépek is tovább felönteni a garatra.
Mindenkinek jó olvasást, és jó éjszakát.
Puszi Hannah C. 

Edward.

Hetek teltek el mióta apám behívott engem a kórházba, s megálltam azt az angyal arcú lányt. Akinek az arca halványan pislogott a kórházi fényben, haja csokoládé barnán szürkült, még a mellkasa cseppnyit erősen emelkedett és süllyedt. Fájdalmas volt még nézni is ahogy az a szépség, ott feküdt, s a gondolatai előttem zárva vannak. Napokat töltöttem apám könyvtárában hogy rájöjjek miért is van ez, de nem tudtam megfejteni ezt a titkot. Estéket töltöttem a kórházban Bella mellett, hogy akár csak egyszer is magához tér. De nem történt meg. Beszéltem hozzá, még akkor is ha nem tudja ki vagyok az, de apám azt mondta hogy érti amit mondok, hallja hogy valaki várja hogy felébredjen. Még akkor is, ha nem tudja ki ez a valaki. Nem várok én már semmit sem, nem akarom kérem, hogy legyen az enyém, csak annyit kérek, hogy felébredjen.
- Olyan vagy mint egy zombi.- huppant le mellém a nagy kanapéra Emmett. Épp készült hogy elő veszi azt nem kívánt humorát, amivel azt hiszi olyan nagyon kemény legény tud lenni, de valljuk be néha a humora inkább leloboz mint felvidít.
- Ne kezd, Emmett.- álltam fel azzal a lendülettel ahogy ő befészkelte magát, kezeimet ledugtam a nadrágom zsebébe, majd gyors léptekkel vonszoltam fel magam az emeltre. - Bejöhetek?- kopogtam halkan apám ajtóján.
- Persze fiam.- mosolyogót rám kedvesen.
- Még mindig semmi?- kérdeztem ahogy beléptem s leültem a vele szemben elhelyezkedő székbe.
- Semmi. - egy apró válasz a kérdésemre.- Bármennyit is kutakodok ezekben a könyvekben nem tudok rá jönni, hogy Isabella miért nem akar újra magához térni. Talán az emlék amivel az agya leszámolt, nem akarja elengedni őt, vagy talán a fájdalom hogy magához tér, és rá jön az apja nincs többé.- mondta apám miközben becsukta az egyik könyvet, amit épp tanulmányozott olyan lelkesen.
- De az emlékek, egyszer a mélybe vésznek.
- De ez az emlék, fiam olyan amit a te agyad mint ahogy a vámpíroké általában kitörölnek, de az ő agya elnyomja magában mélyen és rabul ejti őt.
- Tennünk kell valamit. Az orvosok nem akarják sokáig életben tartani, mert tudják hogy három éve fekszik komában, nem hagyhatjuk hogy egy ilyen lány mint ő, teljesen elvesszen.- hadartam idegesen.
- Mit tehetnénk?- emelte a magasba a kezét.
- Tegyük olyanná mint mi.- az ajtó egyik percről a másikra kinyílt s Alice kecses aprócska léptekkel szökkent befelé az ajtón.
 - Nem .- vágtam rá azonnal.- Nem tehetjük ugyan olyan szörnyé, mint amilyen mi vagyunk.- álltam fel s idegesen léptem az ablakhoz. Kezeimmel erősen belemarkoltam a falba. Még csak a gondolat, hogy Bella olyan legyen mint mi.. a hideg futkosott a hátamon. Bár tudom, hogy akkor az öröké szó lebegne előtte, de nem tudnám én végig élni úgy az életemet, hogy tudjam én csináltam belőle, vámpírt.- gondolataim végébe Alice hangos sipánykolása csapott bele.
- Edward, gondolj bele azt akarod hogy éljen vagy éppen azt akarod, hogy örökre elvesszen?- olyan kérdést tett fel, amit tudtam jól hogy a válaszom az első rész felé fog hajlongani.
- De ez még nem azt jelenti hogy ilyenné kell tennünk. Alic, nem bírnék úgy élni, hogy tudjam az én kezeim is benne van, abban hogy Bella ugyan olyan lett mint mi. Szörnyetegek.- néztem mélyen húgom szemébe, aki tudta hogy én mire gondolok, tudja hogy miért mondom ezt. De én is még is tudom hogy mire akar kilyukadni.
- Én, látom a két jövőt, és inkább az elsőt akarom újra látni mint a másodikat.
- Mit láttál?- kérdeztem kíváncsian felé fordulva, s ekkor döbbentem rá, hogy apám a veszekedésünk közepette kiosont a szobából.
- Tudod jól, hogy nem fogom elmondani, és úgy is annyira tudni akarod akkor megfogod találni a fejemben. De higgy nekem, hogy Bella akkor lesz a legjobban ha mi segítünk rajta.- fogta meg a kezemet, és mosolygót rám.
- De...- képtelen voltam ezt felfogni.-... nem megy.- motyogtam halkan.
- Mert nem akarod.

***

Alice-cel való beszélgetünk tegnap elég nagy éket vert a fejemben. Igaza volt, egy részben és más részben meg még is úgy éreztem, hogy nincs igaza. Nem akarom, hogy Bella annyira vérengző legyen mint mi. Hiszen az első időben, a vámpírok csak a vért akarják, és még ölni és képesek lesznek érte. És ezt nem akarom. Ha lehetne hogy ezt átugorjuk meg a fájdalmat amit az átváltozás alatt érzünk. Akkor minden percben azon lennék, hogy ő túlélje ezt az egészt.
A hideg Forksi idő csapkodta az arcomat, miközben a tetőn ültem, s ezen az egészen gondolkodtam.
Az egész estét idekint töltöttem, s próbáltam valamit kitalálni, de nem tudtam. Az apám is Alice ötlete felé hajlott s most már én is úgy érzem, hogy megkel tennem. - Szed össze magad, Edward.- morogtam magamnak hangosan, mikor felálltam, s egy aprócska könnyed lendülettel leugrottam a tetőről....